M család! Csak hogy tudjátok, milyen volt eljutni idáig köztetek, majd nélkületek.

 

Apám.! Először hozzád szólok.

Nehéz lesz indulatok nélkül. Na lássuk. Egy dolog, hogy nem tudom magam a helyedbe képzelni, és nem lettél a példaképem. De miért kellett a válásotok után engem leépíteni? Lehetőleg teljesen, de legalábbis az általam addig érzett apa-fia kapcsolat, és részemről rajongás teljes semmibe vételével. Felneveltél szerinted? És itt vége? Befejezted? Nem. Félbehagytad. A legrosszabbkor. Egy kamaszodó fiúnak az imádott apja nélkül? Aztán csodálkozol, hogy nem bízom benned, nem hiszek neked többé? Minek neked gyerek? Vagy közben meggondoltad magad? Mégse kell?

Éreztem ám, ha meghívtak, de nem láttak szívesen. Megtűrtek. Mert nem olyan lettem, amilyennek elképzelt a „család (?)”… Mert te kiszálltál. Ellöktél magadtól. És ez nem azon múlik hogy együtt élsz-e anyámmal vagy nem. Ezt te így akartad, gondolom. Vagy ha nem, hát akkor nagyon el…

Lett egy tisztességes, dolgozó családapa belőlem, egy szenvedésekkel teli kamaszkor után. Csalódtam az életben, úgy mindenestől. Nem bízom senkiben, nincsenek barátaim. Bizonytalan a jövőm, a jövőnk, mert csak magamra számíthatok, és kicsi szikráját se láttam soha annak, hogy akarnál ezen változtatni. De nem baj, ezt várhatod majd te is, ha egyszer megunnak és te sem férsz majd bele annak az életébe, akivel most együtt vagy. Sajnos azt kívánom, tapasztald meg, milyen eldobottnak lenni. A saját imádott apámnak kívánom, érted?

 

Önvédelemből inkább a teljes szakítást választottam. Mert régen ahányszor együtt voltunk, utána és közben mindig rosszul voltam. Igen, a láthatásokon, azokon a vasárnapokon fizikailag rosszul voltam. Hányingerem volt, izzadtam. Meg akartam neked felelni, hogy hátha újra…Ugyanúgy mint régen. De nem.

Így lettem egy töketlen, állandóan lebuzizott, emberi kapcsolataiba belebukott pöcs. Ja, és szedhetem a gyógyszereim immár 20 éve. Mert e nélkül nem megy, még a látszatot sem tudnám fenntartani, ami anyád szerint annyira fontos.

Egy valamiért hálás vagyok, az első munkahelyem te intézted. Gondolom ezért baromi büszke vagy magadra. De nekem kellett helyt állnom, ami sikerült. És nem volt egyszerű, ezért meg én vagyok büszke magamra helyetted is.

Ahogy egyszer kívántad: Jó egészséget…

 

Többiek!

Remélem boldog családként éltetek nélkülem, amikor végre sikerült teljesen lepattintani. De tényleg. Szar lehet, ha valaki, egy fekete bárány, aki sehogy se illik a képbe, mindig ott rontja a levegőt, és basszus, még pénzbe is kerül. És az istennek se akar olyan lenni, amilyet ti elképzeltetek. És ennyi diplomás, meg pedagógus zseni sem érti, miért lehet ez… Hát igen, van amit nem adnak a diplomával, de megszerezhető más forrásból.

Nem, én nem lettem diplomás. Aki nem érti, miért, szívesen elmagyarázom. Bár senkit soha nem érdekelt. Sajnálom, ha csalódást okoztam. Apámnál lehet a panaszokat leadni.

 

Imádtam É nénit és M bácsit. Helyettetek is. Sokat köszönhetek nekik, ehhez képest én sem tudtam eleget lenni velük életük vége felé. Ez nagyon bánt, az vigasztal, hogy én azóta is szeretettel gondolok rájuk. Amikor kigúnyoltátok őket távollétükben, akkor legszívesebben leköptelek volna benneteket.

 

Nagyanyám, M. mama!

Először is. IMÁDTAM a nagyapám. A mai napig szeretettel gondolok rá és nagyon hiányzik. A temetését pedig egyszerűen nem bírtam volna ki. Tudom, hihetetlen, de a mai napig bánt, hogy nem tudtam összeszedni magam akkor. Ti csak egy vigyorgó fiatal hülyét láttatok, aki mindenáron távol akar maradni. Én meg csak el akartam bújni a bajommal mindenki elől. Csak azt éreztem: beteg vagyok, rosszul vagyok…

Köszönöm a gyerekkori támogatásod. Hálás vagyok érte. Pont ezért fájt annyira, amikor ellenem fordultál. Engem kellett volna támogatnod, nem azt az ideált akit belém képzeltél.

 

Nem kell a pénzed. Remélem legalább az boldoggá tesz, engem is, hogy a sajátomból élek. Egészségedre a tábla csokit, amit „megettél”, mert nem mentem időben érte.

És használt, szekrényből kivett ruhaneműt nem illik karácsonyra ajándékozni olyannak, akire jó benyomást akarunk tenni. Az én feleségem így már nem lett „szorosan a családhoz tartozó”, és örül neki.

Elárulom, ha még tart a régi szokás, mindenkinek terhes az erőltetett családi komédia. Mert már régen is mindenki érezte, nincs mögötte semmi. Egy műsor. De unalmas. Bár a kaja jó volt.

Ha anyám szóba került, még én éreztem magam rosszul. Akit tisztelnetek kellett volna, amiért a fiacskád által félbehagyottat befejezte, életét erre áldozva próbált embert csinálni belőlem, hogy a nagy M. család segítsége nélkül se haljunk éhen. Akit először megaláztatok.

Ja értem. Vele kezdted, aztán én, végül a menyasszonyom. Hát egyikőnk se szeretettel gondol rád. És ez engem bánt, nem téged. Mert akkor mi volt őszinte? Amit gyerekkoromban kaptam, vagy amit a válás után?

De nyilván neked így most már jó. Ehhez hosszú, boldog öregkort kívánok.

 

 

 

 

 

 

Megosztás a facebookon